JOGFOSZTÓ-E A ZSIDÓKVÓTA?

4 August 2016

Íírta: Ónody-Molnár Dóra

Weisz Bela

A kormány alá tartozó történettudományi intézet vezetője úgy véli, hogy a zsidók egyetemi tanulmányait korlátozó 1920-as törvény nem volt jogfosztó intézkedés. Szakály Sándor botrányt kavaró kijelentésétől vezető kormánypárti politikusok is elhatárolódtak, de nem menesztették hivatalából. 

A nyilatkozat

Szakály Sándor, a kormány alá tartozó Veritas Történetkutató Intézet igazgatója néhány hete azt nyilatkozta a Budapest Beacon című újságnak, hogy a numerus clausust nem tartja jogfosztó törvénynek. A sokak által az első zsidótörvénynek tekintett jogszabályt 1920-ban fogadta el a magyar parlament, mértékadó történészek konszenzusa szerint elsősorban azzal a céllal, hogy a magyar felsőoktatásban és ennek következtében a különböző értelmiségi pályákon a zsidók számarányát jelentősen korlátozzák.

Szakály ellenben azt állítja, hogy az intézkedés nem a zsidók ellen irányult, mert a törvény a zsidó szót nem is említi. Az ő értelmezésében e törvénynek az volt a célja, hogy az egyes Magyarországon élő „népfajokhoz” és nemzetiségekhez tartozó egyetemi hallgatók arányszáma érje el az illető „népfaj” vagy nemzetiség országos arányszámát. A kvóta szerinte csak az első világháborút lezáró békeszerződés után Magyarországtól elcsatolt területekről érkező középosztálybeli magyar menekülteken akart segíteni, és bár kétségkívül korlátozta egyesek jogait, de „másoknak nagyobb lehetőséget biztosított”. 

A cáfolat

A fenti kijelentést azonnal megcáfolta több történész, köztük Romsics Ignác, aki ma Magyarországon az 1919 és 1944 közötti korszak legtekintélyesebb kutatójának számít. A szaktekintély egy nyilatkozatban leszögezte, hogy „a numerus clausus törvény szövegében ugyan valóban nem szerepel sem a zsidó, sem az izraelita kifejezés, ám a parlamenti naplóból, a törvény végrehajtási utasításából és a jogszabály gyakorlati alkalmazásából egyértelműen kiderül, hogy kizárólag az izraelita felekezet, illetve „nemzetiség” ellen irányult.” Romsics elmondta, hogy 1918 előtt Magyarországon teljes tanszabadság uralkodott, a felsőoktatásban az izraelita hallgatók aránya 30 százalék körül mozgott. A harmincas évek végére ez az arány 3-4, a negyvenes évek elejére pedig 2-3 százalékra csökkent, ami szerinte közelebb van a totális jogfosztáshoz, mint a jogkorlátozáshoz.

Az akadémikus professzor is megállapította, hogy ebben a kérdésben hosszú időn keresztül konszenzus volt: „Sokáig senki sem vitatta, hogy a numerus clausus – bár a korabeli sajtóban és a parlamenti vitában más szempontok is felmerültek – kifejezetten a hazai zsidóság ellen meghozott törvény volt. Az utóbbi években azonban megjelentek olyan álláspontok, amelyek ezt vitatják vagy legalábbis igyekeznek kisebbíteni a törvény diszkriminatív hatásait.” 

Ugyanerre az álláspontra helyezkedett a korszak másik ismert kutatója is. Kovács M. Mária szerint akkoriban a kezdeményezők a nemzetközi figyelem miatt próbálták a törvény igazi célját elbújtatni, mert tisztában voltak azzal, hogy a nemzetiségi, vallási diszkrimináció árthat Magyarország külföldi megítélésének. „A törvényt éppen ezért fordított logikai sorrendben, jogi trükközéssel alkották meg: a megoldás Prohászka Ottokár püspök ötlete volt. Eszerint a zsidókvótát úgy kellett létrehozni, hogy a főszövegben a zsidókra egyáltalán ne történjen utalás. A főszövegben csak olyan szabály szerepeljen, amely egyaránt érvényes az ország az összes nemzetiségére és fajára, hogy ezzel elhárítható legyen a diszkrimináció vádja. (…) Egyetlen nehézséget kellett ehhez áthidalni. Azt, hogy a zsidókat – többségükben magyar anyanyelvűek lévén - a magyar jogrend nem nemzetiségnek, hanem felekezetnek tekintette. De megoldották. A végrehajtási utasításban kimondták, hogy ettől fogva 'az izraelitákat külön nemzetiségnek' kell tekinteni” – írja elemzésében. 

Kovács M. Mária határozottan cáfolja, hogy a törvény bármilyen szempontból is pozitív diszkriminációnak lett volna tekinthető, hiszen a keresztény fiatalok a numerus clausus bevezetése előtt semmilyen hátrányt nem szenvedtek a felvételeknél. Bár 1920 után a hallgatóknak már csak 6 százaléka lehetett zsidó, ettől még nem jelentkezett több keresztény diák az egyetemekre, emiatt „a húszas években valójában az ország egyetemei krónikus diákhiányban szenvedtek.” 

Ami a következményeket illeti, a történész így foglalta össze a numerus clausus hosszú távú hatását: „Az egyetemi zsidókvóta sok ezer zsidó fiataltól vonta meg a továbbtanulás lehetőségét azzal, hogy rést ütött az állampolgárok egyenlőségének elvén. Az egyetemi zsidókvótával legitimizált állami antiszemitizmus nevelte ki azt a politikai generációt, amely a harmincas évek végén a numerus clausus által ütött rést borzalmas szakadékká növelte fel és a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy a zsidó állampolgárok állami eszközökkel üldözhetőek.” 

Kovács M. Mária úgy látja, hogy Szakály Sándor szavai „célirányosan bagatellizálják és ezáltal legitimizálják is a Horthy-korszak antiszemitizmusát.”

A hivatalos történész

Szakály Sándor 2014. január 1. óta vezeti a kormány által frissen létrehozott, a Miniszterelnökség alá tartozó és 260 millió forintos költségvetéssel rendelkező Veritas Intézetet. A történészszakma egyáltalán nem lelkesedett, amikor az új történettudományi intézet megalapítását bejelentették. Többen hangot adtak azon aggodalmuknak, hogy ennek az intézménynek nem az elfogultságoktól mentes tudományos kutatás lesz a feladata, hanem az Orbán-kormány hivatalos történelemszemléletének igazolása és propagálása. A bírálók szóvá tették azt is, hogy miközben a kormány ellehetetleníti az olyan valóban független műhelyeket, mint az 56-os Intézet, sok százmillió forintot költ az akadémiai rendszeren kívüli, szakmailag kétes értékű intézmények létrehozására. 

Szakály kinevezése viszont keveseket lepett meg. Egyes hírek szerint az intézetet eleve odaígérték neki. A jobboldali kötődését nyíltan vállaló történész kutatási témája a Horthy-korszak honvédsége, azon belül is annak katonai elitje. Az elmúlt évtizedben a tudományos kutatás helyett inkább az ismeretterjesztésre koncentrált. Publicisztikai tevékenységén érződik, hogy fontos számára a csendőrség negatív megítélésének megváltoztatása. A 2000-es évek elején a Duna TV kulturális műsorokért felelős alelnökként is tevékenykedett. 

Akadémiai nagydoktorijáról azt derítette ki az Index, hogy a korabeli magyar katonai vezetésről szóló szócikk-gyűjteményét először visszadobták, hogy „legalább egy előszóval bővítse ki”. Állítólag sokan így sem értették, hogy miképpen lehetett ez a dolgozat elég a doktori cím megszerzéséhez. „Disszertációként majdnem ugyanazt adta be, mint amivel több mint húsz évvel korábban doktorált, kész rejtély számomra, hogy ezzel át is engedték” – mondta egy neves történész az újságírónak, aki ehhez hozzátette, hogy a magyar tudományos művek tára szerint nincs idegen nyelvű idézettsége, és alig van idegen nyelvű írása.

Szakály Sándor tagja a Horthy-kultuszt ápoló Vitézi Rendnek, a ’90-es években rendszeresen fellépett a MIÉP-hez kötődő Bocskai Akadémia rendezvényein. A történész legfőbb politikai támogatójának a Horthy-korszakhoz büszkén vonzódó egykori miniszterelnököt, Boross Pétert szokás tekinteni.

Idegenrendészeti eljárás

Nem sokkal kinevezése után, Szakály hatalmas botrányt kavart egy – a mostanihoz hasonló – nyilatkozatával. Akkor úgy fogalmazott a Kamenyec-Podolszkijban történt, 1941-es tömegmészárlás kapcsán, hogy a 15 ezer zsidó meggyilkolásához vezető deportálás „idegenrendészeti intézkedés” volt.

E kijelentés miatt a magyarországi zsidó szervezetek és a baloldali ellenzéki pártok a leváltását követelték. A kormány erre nem volt hajlandó, ami – a Szabadság-téri emlékmű felállítása mellett – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Holokauszt-emlékévet a legnagyobb magyarországi zsidószervezet bojkottálta. 

Business as usual

Szakály mostani nyilatkozatának utóélete a megszokott forgatókönyv szerint zajlott: 1. a kormánypárt tagja vagy a kormányhoz közel álló értelmiségi tesz egy vállalhatatlan kijelentést a 20. századi magyar történelem egy kényes témájában, 2. a baloldali pártok és a liberális értelmiség hevesen tiltakozik, esetleg a tudományos szaktekintélyek is hangot adnak ellenérzésüknek, 3. a kormánypárt valamelyik tagja óvatosan elhatárolódik, 4. a botrányos kijelentés hangoztatója a helyén marad.

Mindez annak a kormányzati identitáspolitikai stratégiának a következménye, amely a történelmi emlékezet manipulálását is a közösségi identitás formálására és a választói magatartás befolyásolására használja. Szakály két évvel ezelőtti és mostani nyilatkozatát is lehet úgy értelmezni, mint a kizárólag a kormánypártok által elfogadott új Alaptörvény sokat vitatott preambulumának védelmezését. A preambulumban szentesített, hivatalos történelemszemlélet azt sugallja, hogy Magyarország 1944-es megszállása olyan cezúrát jelentett, ami többek között a holokausztért viselt felelősséget is meghatározza. 

Az 1920-ban elfogadott numerus clausus vagy az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálás relativizálása mind azt az értelmezést szolgálja, hogy 1944 előtt, tehát amíg Magyarország szuverén volt, a zsidók tulajdonképpen biztonságban voltak, a zsidóüldözésről kizárólag a megszálló németek tehetnek, ezért a Horthy-korszak rehabilitálása nem kifogásolható.

Amit Szakály mond, összhangban áll ezzel. Legfeljebb kicsit túltolja a biciklit. Ahogy ő végigviszi a preambulumban, a szabadság-téri emlékműben, a Hóman-szobor felállításában megtestesülő logikát, az a kormánynak már nem vállalható, a politikusok jobban értenek a kettős beszédhez vagy ahogy a miniszterelnök nevezi: a pávatánchoz.

Nem valószínű, hogy Szakály kormányzati utasításra tesz olyan kijelentéseket, amelyektől a kormánytagoknak a későbbiekben el kell határolódniuk. Ugyanakkor az a kormány, amelyik Szakályhoz hasonló személyt nevez ki, azt annak tudatában teszi, hogy az illető bármikor előállhat efféle nyilatkozatokkal.